Hortobágyi Nemzeti Park – a Puszta

Bevezető

A Hortobágyi Nemzeti Park – a Puszta világörökségi helyszínt 1999-ben vette fel 474rev azonosító számon a Világörökség Jegyzékbe az UNESCO égisze alatt működő Világörökség Bizottság, mégpedig két kulturális kritérium alapján. Ezek szerint a magyar Puszta a pásztortársadalmak által formált kultúrtáj kivételes, máig fennmaradt példája, amely a külterjes, legeltető állattartásnak, így az ember és természet harmonikus együttélésének köszönhetően évezredeken át képes volt megőrizni a hortobágyi legelőtáj biológiai sokféleségét.

Galéria

A helyszínről

A táj eredeti, az ember megjelenése előtti arculatát döntően a vizek, továbbá az alapvetően nyílt, füves térségben legelésző őstulkok és vadlovak csordái és ménesei határozták meg. A közhiedelemmel ellentétben a Hortobágy területét az utóbbi 10-12 ezer évben nem borították zárt erdők, és a feltételezett kiirtásuk nyomán létrejött gyepterületek sem a folyószabályozások és mocsárlecsapolás következtében szikesedtek el. A tudomány mai állása szerint a változatos sziki gyeptársulások – a kopár sziktől a szikes gyepeken és réteken át a sekély mocsarakig – a Kárpát-medence legősibb növénytársulásai közé tartoznak.

Nagyjából négy évezreddel ezelőtt vette kezdetét az a hosszú folyamat, melynek során a vadon élő nagytestű patásokat fokozatosan háziállatokkal váltották fel a Hortobágyon hosszabb-rövidebb ideig megtelepedett, állattartással is foglalkozó nomád népek. A sztyeppéről érkező honfoglaló őseink számára is ismerősnek mutatkozhatott a vidék, bár az itteni legelők minden bizonnyal sokkal termékenyebbek lehettek a Kárpátoktól keletre találhatóknál. A Hortobágy a magyar történelem ezredéve során mindig a közösségi legeltetés színtere volt, lett légyen az királyi birtok, a környező városok – elsősorban Debrecen – külső legelője, vagy – mint az elmúlt 80 évben – nagyrészt állami tulajdonban lévő terület.

Az ember jelenléte a térségben már a fiatalabb kőkorszaktól bizonyítható, ugyanakkor markáns tájképi változást a réz- és bronzkor idején épített kurgánok, közismert nevükön kunhalmok százai jelentettek. A kora középkorban aprócska falvak laza hálózata alakult ki és hozott némi változást a tájban, erről azonban ma már csak néhány templomrom tanúskodik. A Hortobágy a tatárjárás után vált igazi pusztává, vagyis elnéptelenedett, lakatlan területté. A 17. század második felétől az Alföldön keresztülvezető kereskedelmi útvonalak mentén, 10-12 kilométerenként létesültek az utazókat és kereskedőket kiszolgáló csárdák, továbbá a közlekedést megkönnyítő hidak, melyek legismertebb példája az 1827-1833 között épített Kilenclyukú híd a Hortobágy egyik ikonikus építményévé is vált. Ugyancsak a magyar puszta szimbólumaként ismeretesek az állatok itatására szolgáló gémeskutak.

A 19. század közepén kezdődött meg a Tisza szabályozása, melynek eredményeként a kanyarulataitól megfosztott, gátak közé kényszerített folyó már nem táplálhatta vizeivel a korábbi árterületén található élőhely mozaikokat, ami a már meglévő, ún. elsődleges szikesek kiterjedéséhez vezetett. A megmaradt mocsarak lecsapolása, a kiszáradó legelők öntözése, majd a rizstermesztés érdekében a 20. század első felében közel 1500 kilométernyi csatornahálózatot is létesítettek a Hortobágyon.

Magyarország első nemzeti parkját fél évszázaddal ezelőtt alapították a Hortobágyon 52 ezer hektáron annak érdekében, hogy védje és fejlessze a puszta természeti értékeit, növény- és állatvilágát, megőrizze a sajátos pusztai tájképet, biztosítsa a különleges madárvilág háborítatlan fészkelését és vonulását, továbbá hiteles formában őrizze meg és mutassa be a hagyományos pusztai életformát, a kiveszőfélben levő ősi magyar állatfajtákat és a Hortobágy jellegzetes kulturális értékeit. A Hortobágyi Nemzeti Park kiterjedése az alapítás óta bekövetkezett bővítéseknek köszönhetően mára meghaladja a 80 ezer hektárt, amiből közel 75 ezer hektár minősül a világörökségi helyszín területének. Magyarország mindenkori legnagyobb védett természeti területét ráadásul egy közel 100 ezer hektárnyi kiterjedésű védőövezet veszi körül, mely elsősorban tájvédelmi funkciót lát el. A Hortobágyi Nemzeti Park egyúttal UNESCO Bioszféra Rezervátum is, közel egyharmada pedig nemzetközi jelentőségű vizes élőhely, melynek védelmét a Ramsari Egyezmény hivatott biztosítani.

A tájsebek felszámolásának, a vizes és füves élőhelyek rehabilitációjának és az extenzív, szabad legeltetéses állattartásnak köszönhetően a világörökségi helyszín döntő hányadát ma természetes vagy természetközeli élőhelyek borítják, változatos és gazdag növény- és állatvilággal. A szikes gyepek, legelők, rétek és mocsarak együttesei, továbbá a halastavak a madarak fészkelésének és vonulásának nemzetközi jelentőségű helyszínei. Ehhez kapcsolódóan a leglátványosabb esemény a darvak százezres nagyságrendben történő őszi vonulása.

További információért látogasson el a helyszín vagy az UNESCO honlapjára.

Térkép

Hortobágyi Nemzeti Park – a Puszta világörökségi helyszín térképi lehatárolása.

Kiemelkedő Egyetemes Érték

A Hortobágyi Nemzeti Park – a Puszta világörökségi helyszín kiemelkedő egyetemes értékét az UNESCO Világörökség Bizottság 2013. évi ülésszakán elfogadott 37COM 8E számú döntése tartalmazza. A Hortobágyi Nemzeti Park által reprezentált Puszta a természetes gyepek, löszhátak, szikes legelők, rétek és kisebb-nagyobb vizes élőhelyek összetett mozaikja, mely együttes már az őskortól kezdődően ideális körülményeket biztosított a pásztorkodás számára.

A történetileg kialakult tájhasználat főbb elemei (külterjes állattartás legeltetéssel, részben hagyományos háziállat-fajtákkal, illetve természetes állapotukban fenntartott, gazdaságilag nem hasznosított területek) máig fennmaradtak, így a kultúrtáj megőrizte szerkezetét és funkcionális összetettségét. A táj hagyományos földhasználatot kiszolgáló épített elemei (ásott kutak fából, csárdák, hidak, ideiglenes szállások) anyagukban (pl.: vályog, nád), formájukban, szerkezeti kialakításukban (vagy bizonyos elemek – például a kerítések – jellegzetes hiányában) és használati módjukban őrzik és éltetik tovább az évszázadok során kialakult jellegzetességeket és megoldásokat. A földhasználathoz kapcsolódó pásztor, kézműves és egyéb közösségi hagyományok (népszokások, vásárok) megőrzését tudatos művelésük és generációk közötti átadásuk is biztosítja. A tájkép arányai számos képzőművészt, költőt és írót is megihlettek az évszázadok folyamán.

A Puszta kultúrtája kiemelkedő látványminőséggel rendelkezik, festői, hatásos táji elemek mintázataival és kombinációjával, amelyek egyedi jellegét biztosítják, ideértve az esztétikai minőséget, valamint a topográfiai és látványelemek egységét. A töretlen látóhatárt csak ritkán zavarják meg fák, facsoportok, települések vagy vonalas létesítmények (pl. légvezetékek). Az ember által épített elemek harmonikusan illeszkednek a tájba, továbbá a fenntartható tájhasználati módok is hozzájárulnak a fajok és élőhelyek változatosságának és a tájkép sajátos arculatának megőrzéséhez. A világörökségi helyszín területén belül alig él állandó lakosság, de a legeltetési időszakban, vagyis áprilistól októberig, több száz állattartó gazda jószágai rágják és tapossák a szikes legelőket. A szabad, kerítések nélküli legeltetés által megvalósuló hagyományos pásztorkodás és a kapcsolódó társadalmi viselkedési formák, illetve az élő kézművesség a pásztortársadalom szellemi kulturális örökségben is tetten érhető.

A kiemelkedő egyetemes értéket hordozó attribútumok a tájat meghatározó természeti értékek (rövidfüvű szikes legelők, eróziós mikro-formák, puszta-mocsár mozaikok, kerek- és szárnyékerdők, töretlen látóhatár, tömegesen vonuló madarak, természeti jelenségek, fényszennyezéstől mentes csillagos égbolt), a hagyományos tájhasználat (extenzív legeltetéses állattartás őshonos háziállatokkal), az épített örökség (pásztor építmények és műemlékek), a régészeti örökség, valamint a szellemi örökség elemei (állattartással és pásztorépítményekkel kapcsolatos ismeretek, kézművesség, népzene, irodalom és képzőművészet).

A helyszín Világörökség Jegyzékbe való felvételét az (iv) és (v) kritériumnak való megfelelés igazolja.

(iv) kritérium
A magyar Puszta egy pásztortársadalom által formált kultúrtáj kivételes fennmaradt példája.
(v) kritérium
A Hortobágyi Nemzeti Park a több ezer éves hagyományos tájhasználatok ép és látható nyomait tartja fenn, és az ember és természet közötti harmonikus kapcsolatot példázza.