Felső-Tisza-vidéki fa harangtornyok

A Felső-Tisza-vidéken álló fa harangtornyok a középkori faépítészet 17-18. században is tovább élő technikájának máig álló, eredeti funkciójukban megőrződött alkotásai és a népi építészet középkori mintáihoz visszanyúló, évszázadokon át fenntartott, élő hagyományának kiemelkedő emlékei. A török hódoltság másfél évszázada alatt bekövetkezett pusztítás miatt elszegényedett felső-tisza-vidéki falvakban az egykori kőtemplomokat gyakorta fából építették újjá.

A fatorony ácstechnikával készített gerendavázas építmény, amely a település vagy az építtető közösség harangjának elhelyezése mellett a régi időkben őr- és megfigyelőhelyként is szolgált. Feltételezhető, hogy ezek az építmények mind funkciójukban, mind kialakításukban a késő középkori vár-, kapu- és templomtornyok leszármazottai. Mivel a vidék építőanyagként felhasználható kőben szűkölködött, a harangtornyok megépítéséhez szükséges minőségű és mennyiségű építőfát a Kárpátok erdőinek közelsége biztosította, a rönköket a Tiszán úsztatták le. Ez az anyaghasználat meggyőzően tanúskodik a helyi közösségek a környezeti adottságokhoz igazodó, a haranglábak építése idejében magától értetődő, egyúttal napjaink embere számára is kiemelkedő példát mutató ökologikus gyakorlatáról.

A harangtorony fejlődési ívének legegyszerűbb formája a hasáb alakú torony, nyitott galériával, gúla alakú sisakkal. A Felső-Tisza-vidéken egy jól elkülöníthető, sajátos esztétikájú, karcsú típus alakult ki, amely a szomszédos régiókkal való hasonlóságok ellenére határozottan elkülönül minden más tájegység emlékanyagától. A tömegkompozíció továbbfejlesztéseként megjelenik az eresz, majd a konzolokkal alátámasztott körbefutó árkádos galéria, amely a középkori erődítéstechnikából kerülhetett a toronyra. Feltehetően gótikus eredetű a négy fiatorony, ami a kőépítészettel mutat rokonságot, mint ahogyan a csúcsíves sisak is, ami lehet négy-, hat-, és nyolcszögletű. A harangtornyok jellemzően díszítetlenek, vagy alig díszítettek. Az árkádok és a galéria oszlopai néha faragottak, a galériamellvéd deszkázatának alsó végződése gyakran fűrészelt díszítésű. A fatornyok héjazati anyaga hagyományosan a fazsindely volt. A toronycsúcson általában fémgömböt helyeztek el, amelyből vasrúd állt ki, vaslemezből készült forgó zászlóval a tetején, amelybe az építés vagy javítás évszámát vésték. A tornyok építőmesterei nagyrészt paraszti származású ácsok voltak, olykor a torony oszlopain vagy gerendáin nevüket is megörökítették. A vallásfelekezeti szimbólumok – csillag, kakas – tornyokon való megjelenése későbbi fejlődési fázis eredménye. Fatemplomok eredeti helyükön a mai Magyarország területén már sehol sem találhatók (a mándoki boronafalú templomot az 1970-es években átszállították a szentendrei Skanzenbe). A harangtornyok ugyanakkor máig eredeti helyükön állnak, általában a település szakrális központjában, ily módon az egykori faépítkezés jellegzetes emlékeiként élnek tovább. A Felső-Tisza-vidék mellett jelentősebb emlékek maradtak fenn az Erdélyi Mezőségen és a Partiumban, valamint Kárpátalján.

A világörökségi várományos helyszín a beregi református fa harangtornyok legkiemelkedőbb példáit mutatja be: Nyírbátor, Nagyszekeres, Kölcse, Zsurk, Vámosatya, Lónya és Tiszacsécse református felekezetiségű műemlékei a harangtorony-építészet egyedileg is kiemelkedő értékeit testesítik meg. Ezekben a falvakban a középkori eredetű népi építéstechnika 17-18. századi, a 150 éves török uralom utáni továbbélésének lehetünk tanúi.