A Komárom/Komarnoi erődrendszer a Duna és a Vág folyók összefolyásánál

A kulturális kategóriában jelölt világörökségi várományos helyszín a történelmi korszakokhoz alkalmazkodva folyamatosan változott. A 16. századtól a 19. századig tartó időszakban, egymást követő periódusokban felépített erődrendszer az európai hadi-erődítési technológia több mint háromszáz éves fejlődésének kivételes alkotása. Kiemelkedő komplexitású és egyedülállóan sértetlen megtestesítője a hagyományos hadi-építészeti teória és gyakorlat 19. század második felére eső korszakának. Építésének minden fázisában az akkor legkorszerűbb megoldásokat alkalmazták, mindamellett folyamatosan megtartották és a kor igényei szerint egészítették ki az erődítés már meglévő, a központi citadellát körülvevő elemeit.

A mai Komárom/Komarno városok által meghatározott területet már a legrégebbi időkben is fontos stratégiai jelentőséggel bíró helyszínként tartották számon a Duna folyam mentén. Az itt álló erődítés-rendszer a 19. század második felében ért a csúcsára, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó menedék-várának alkalmassá tétele érdekében a monarchia legjobban megerősített városává építették ki. A legfrissebb technikai megoldások alkalmazásával, valamint a megelőző korszakokból származó erődítési elemek megfelelő adaptációjával létrejött a központi citadellát gyűrűsen körbefogó védelmi komplexum, amely egyes részleteiben és összességében egyaránt a védelmi jellegű európai hadi-építészet kortárs technológiájának a remekműve. Komáromot a birodalom központi és fő raktárbázisává kívánták fejleszteni, legfontosabb feladatául tehát ennek kiépítését tűzték ki. Az olasz tervezők párhuzamosan három nagy erődöt emeltek: Komárom/Komarno (ma: Magyarország és Szlovákia), Przemysl (ma: Lengyelország) és Pétervárad (ma: Szerbia), majd a Duna déli partján, Komáromban három új, együttműködő erődöt építettek a város körül, a legnagyobb a Monostori erőd (1850-72), de a Csillagerőd (1852-70) és az Igmándi erőd (1871-77) is egyaránt fontos elemei a védelmi rendszernek. A Duna túloldalán Révkomárom (Komarno) a megújult Óvárral és a Palatinus vonallal (16 nagy bástyával és összekötő falakkal) együtt a „független” erődök rendszerét és a védőépületek teljes körét alkotta, amely háború esetén több mint 250 000 embernek tudott menedéket nyújtani.

Az elkészült erődegyüttes részben technikai okokból, részben új logisztikai helyzete miatt elvesztette katonai jelentőségét. Soha nem támadták meg háborúban, így meg tudott maradni, mint korának gyakorlatilag érintetlen relikviája. 1869-1943 között a magyar hadsereg kiképző bázisa volt, a második világháború alatt, a megszállás után 1939-42-ben átmeneti táborként szolgált lengyel és francia menekültek számára, valamint 1944-ben a német csapatok ideiglenes börtönként használták a zsidó és cigány holokauszt deportáltjainak. 1946-1990 között az erőd-együttes a szovjet hadsereg legnagyobb titkos lőszerraktárává vált. Az erődöket a szovjet csapatok kivonulása után fedezték fel újra, 1992-ben nemzeti emlékműként I. kategóriába sorolták őket, majd 1994-ben részben megnyitották a nagyközönség számára.

Az erőd egyes elemeinek elődeit a századok során többször is átépítették, jelenlegi formájukban a 19. század második felének (1852-1890) katonai építészete legmagasabb szintjét bemutatva e korszak stílusát és összetett építészi technikáját (jelentősebb 20. századi változtatás vagy átalakítás nélkül) tükrözik, hiteles történelmi és kulturális értékeket képviselve.